Popcorn

Megint ott járunk, hogy nem értem meg őt. Szinte hetente elhangzik ez a mondat.Nadrágjának az egyik szára fel van hajtva. Régen nagyapámnak volt így, amikor biciklizett. Ruhacsipesszel össze is szokta fogni. Kiskoromban gyakran elvitt engem is. Svájci sapka volt rajta. Nagyapán is, meg a bicaj nyergén is. Egyszer elestünk. Nem is elestünk, csak túlságosan az út szélén mentünk és becsúsztunk az árokba. A többes szám királyi, én csak ültem elől a gyerekülésben. Ordítva vitt haza és többé nem mentem vele. Vajon tudja, hogy a nadrágja egyik szára fel van hajtva? Van olyan nő, aki őt megérti. Eljut hozzám a mondat, erre rá kell vágnom, akkor miért nem vele vagy. Nem értem miért kell ezt újra megbeszélnünk. Azt sem, miért van itt egyáltalán. Nem is szeretem már. Nagyapámnak fontos voltam, szeretett, ezért is vitt mindig biciklizni. Neki meg nem vagyok fontos, folyton kritizál. Azt hiszem lehajtom a nadrágja szárát. Olyan vékony a lába. Kérdőn néz rám, valamiről lemaradtam, ilyenkor az ezthogyérted a megfelelő válasz. Darálja is tovább a sérelmeit. Olyan fáradt vagyok. A katonázás volt a közös program, miután nem mentem többé biciklizni nagyapával. Egy harapás kenyér, rajta egy darab szalonna vagy kolbász. Igazi, falusi. Imádtam.Ez alapozhatta meg, hogy pár évvel később hajlandó voltam dinnyemagot köpködni. Kellett az új dinnyeterméshez, nem szabad a magot megenni, ki kell köpni és összegyűjteni. Ott jár, hogy szakítanunk kellene. Elég undorító volt ez a magozás.  Lassan belefárad a hibáim sorolásába. Töltöttél le filmet? Igen. Gyere, hozok popcornt.

Apa

Apa meghalt. Mi van, kérdeztem vissza. Közben elvettem a telefont a fülemről és megnéztem nem téves hívás-e. Meghalt apa, itt fekszik az ágyban, halott.

 Elkezdtem sírni, felkaptam a táskámat, autóba ültem, zokogva hajtottam végig a városon. Megálltam a házuk előtt, anya az udvaron sírt, a tesóm cigivel a kezében járkált fel és alá. Mi történt? Nem tudjuk, nem tudtunk bemenni, az öcséd berúgta az ajtót, ott fekszik hason az ágyban, pizsamában, de már hideg, merev. Jézusom, ismételgetem, jézusom, jézusom… Mit kell most csinálni? Hívtam a rendőrséget – mondja sírva anyám- azt mondták küldenek mentőt, hiába mondtam, hogy már nem kell…

Egy-két percen belül megérkezik a szirénázó mentőautó, vele egyszerre a rendőrség. Nyikhaj fiatal srácok, biztosan jöttek szokni a halált, nem sok ilyet láthattak ebben a kisvárosban.

A rendőr erősködik, valakinek ott kell maradnia, megvárni a helyszínelést, meg az orvost, az majd kiad valami papírt, amivel el lehet vitetni. Elvitetni? Hová? Kivel? Nem csináltam még ilyet. Nem készültem fel. Csináljuk vissza…

Nem akarják megérteni, hogy a nagymamám temetésére jöttünk. Félóra múlva kezdődik, azért jöttünk apukámért, az ő anyja halt meg. Hoztuk az ingét, kivasaltuk szépen, meg vettem neki fekete nadrágot. Hízott mostanában, nem volt jó rá a fekete nadrág. Tegnap beszéltem vele utoljára telefonon, mondtam neki, hogy vegyen süteményt, temetés után legyen mivel megkínálni a vendégeket. Benézek a hűtőbe. Vett. Ott van szépen becsomagolva. Kólát is, kettőt, megígérte.

Megérkezik a másik öcsém. Pátyolgatós fajta, amint megkérdezi hogy vagyok, újra kitör belőlem a zokogás, de ez valahogy más, nem kapok levegőt. Szűkölök, mint valami megvert kutya, kétségbeesetten kapkodok levegő után, de nincs. Rohannak a mentősök, kiabálnak, hogy vegyek mély levegőt, mert mindjárt begörcsölök és elájulok. Hülyék ezek. Ha tudnék mély levegőt venni, azt csinálnám. Szűkölök tovább. A torkom milliméter átmérőjű, nem mennek át rajta az oxigén molekulák. El fog ájulni – hallom újra. Leültetnek, vizet kell innom. Fuldoklom még pár percig, majd jobban leszek. Felállok, zavarban vagyok. Megyek a kapu felé, két mentős követ és támogatni próbál. Megkérem, hagyjanak, kellemetlenül érzem magam, már jobban vagyok.

Mióta vagyok ennyire gyenge?                                                                           

Újabb rendőrök, mondjuk el mi történt. Jöttünk az anyósom temetésére – sorolja anyám - a volt férjemet akartuk vinni, de nem tudtunk bemenni, a reggel kihozott kaja is a kapura van még akasztva. A fiam berúgta mindkét ajtót, és ott találtuk bent.

Elmegyünk a temetésre, egyik öcsémnek muszáj ott maradnia a háznál. A temetésen közölnünk kell a bátyjával és a rokonokkal, hogy meghalt. Valahogy el sem akarom hinni. Ülök magamba roskadva a nagymamám urnája előtt, és úgy érzem, hogy ilyen nincs. Rémálom és mindjárt felébredek. Azt sem tudom melyiküket sirassam jobban…

Temetés után vissza, még nem jött a doktor úr. Kint állunk, beszélgetünk, sírdogálunk. Végre megjön az orvos, bemegy pár percre, aztán ki a kocsiba megírni a papírokat. Visszajön, azt mondja pizsamában volt, de szerinte majdnem egy napja halott, úgyhogy tegnap este nem sokkal lefekvés után történhetett. Nem szívinfarktus, mert akkor összeszorítják a bal kezüket. Neki meg a bal lába volt egy kicsit talán felhúzva. Szerinte embólia, vagy stroke. Néha közbe szúr pár latin szót, azt hiszi szájtátva nézem a tudását, pedig csak azon gondolkodom, hogy  fel kellene rúgnom, ha szerinte ez a remek alkalom a latin tudásának fitogtatására. Végül szintén valami latin kifejezéssel zárja, vissza kell kérdeznem, hogy ezek szerint aludt, majd valami embólia vagy stroke, nem fájt neki, egyszerűen csak megállt a szíve? Igen, valami ilyesmi. Köszönöm, tartozom valamivel? Nem.

Hívjuk a temetkezési vállalkozót. Öcsém azt mondja, menjek inkább hátra amíg elviszik. Jó. Igaza van. Elvitték. A család ott toporog. Szóljatok ha tudunk segíteni. Jó. Akkor megyünk. Majd intézkedünk. Értesítünk mindenkit.

Elindulok haza, szétbőgött arccal, de még mindig nem hiszem el. 58 éves volt. És megvette nekünk a süteményeket is…